Jan Csernoch utazási naplója

VIDEÓ! Egy bontásra ítélt épület legfelső emeletére rögtönzött kis házikóban lakunk, Gazcue helyi viszonylatban elegáns negyedében. Az elnöki palota 4 sarokra van, a volt elnök előkelő háza pedig kettőre és a Malecón, a tengerparti sétány csak 400 méter. Az épületben 5 család lakik, a többi részét már szétverték kb. másfél éve, de aztán itt meg is állt a dolog, mert a lakók pereskedni kezdtek és elveszett az ügy a jog útvesztőjében.

Follow up:

Szerencsére az építési törmelék egy részét elszállították, mióta májusban elmentem. A legizgalmasabb időszak volt, mikor itt laktunk és közben bontották a nem lakott helységeket, nem szerkezeti falakat és nyílászárókat távolítottak el. Időközben az egyik megüresedett lakásba drogos fiatalok költöztek be, így délutánonként nyugtató fűszag lepi be a lépcsőházat. Még nyugtatóbb lenne azonban, ha mindez nem lenne, de sajnos nem nagyon lehet velük mit tenni. Világítás nincs, így esténként a sötétben kell felbotorkálni az emeletre a kiálló vastraverzek és falmaradványok útvesztőjében.

A környéken nem sok minden változott. A gyümölcsös kedves ismerősként fogad és a Haitiból származó mozgó narancslé árussal ökölösszeütéssel üdvözöljük egymást. Az egy utcával feljebb, kanális felett tátongó nyílás még mindig ott van. Alatta örült tempóban zúg el a szennyvíz a tenger felé. A sötétben akár egy ökör is eltűnne benne és csak 1 hét múlva vetné partra valahol a tenger.

videó: Kisgyerekek a Malecónon merengue-re eregetik a sárkányt.

Kb. 35 négyzetméteren lakunk 5-en. Van egy nappali, ha szabad annak nevezni, amit elfoglal egy ágy. Itt alszik Elizabeth édesanyja, bátyja és nővére, de itt van a működésképtelen hűtő és az egyszerű kis televízió, amely intim életünk kulcsát képező zaj forrása az esti órákban. Mi a hálószobában lakunk, amit szinte teljes egészében kitölt egy franciaágy. Van még itt egy kis akasztós szekrény és kb. annyi hely, hogy a csomagjaimat letegyem. Így mindent a bőröndömben, hátizsákomban és zacskókban kell tárolni, ami állandó keresgélést jelent, egy olyan életformát, ami már a legkevésbé sem hiányzik nekem. Utoljára akkor volt poénos, amikor Costa Ricában önkéntesként dolgoztam egy hajó fedélzetén. Használat után mindent azonnal el kell rakni, különben a szűk helyen elő öt ember miatt elkeveredik máshová és néha csak napok múlva kerül elő vagy soha. Ez a szituáció mérhetetlenül sok türelmet követel az itt lakók részéről az irányomban és fordítva is. De még mennyire!

videó: Kisgyerekek a Malecónon továbbra is merengue-re eregetik a sárkányt.

A két szoba között nincs ajtó, csak egy kis függöny, melynek előnyeit és nyilvánvaló hátrányait mindenkinek a fantáziájára bíznám. Ablakok, mint általában tengerszintbeli trópusi helyeken nincsenek, csak kis redőnyök, amik megakadályozzák, hogy az erőteljes napsütéstől pecsenyévé süljünk. A bádogtető nem javít a nyomorúságos kis építmény hőháztartásán, s mikor esik az eső Dona Josefina szerint jobban esik bent, mint kint. Szerencsére esős évszak ellenére, amióta itt vagyok csak fél órás trópusi zápor volt és a hurrikánok is elkerülték a szigetet az utóbbi időben. Az egyenként 6-6 négyzetméteres konyha és fürdőszoba egymásból nyílik, mely enteriőrrel ritkán találkozunk a Lakáskultúra különkiadásában. Van egy kis gáztűzhely, egy kis asztal, egy mosogató és szárítópult betonból, a fürdőben pedig a megmaradt zuhanytálca és egy ülőke nélküli angol WC,  amit annyira megszoktam már, hogy azóta otthon is a kerámián ülök.

Folyóvíz nincs, tehát minden nap azzal kezdődik, hogy a mosakodáshoz és főzéshez szükséges kb. 100 liter vizet az utcai vízvezetéktől fel kell hordani a harmadikra. Ezt a munkát általában Elizabeth bátyja, Leni végzi, akinek néha segíteni szoktam, ha pedig nem ér rá, akkor én végzem ezt el. Ilyenkor már edzésre nem nagyon van szükség. Cipekedés ide vagy oda, általában már reggel 9-ig szinte biztosan folyik a hátvágányomon a tökömig a víz. Arra szoktam gondolni, hogy a nap nagy részét egy medencében kellene tölteni, de medence nincsen és a pár száz méterre lévő tengerben pedig nem lehet fürdeni a sziklás tengerpartot verdeső rettenetes hullámok miatt. Amúgy meg  olyan kosz van, hogy ha lehetne se mennék be a vízbe, mert a mindent elborító műanyag törmelék és a feltételezhetően ide ömlő szennyvíz keveréke nem túl hívogató kotyvaszt képez.

A lenti csapból folyó víz közvetlenül nem iható, ezért tartályban kell vásárolni ivóvizet a sarki boltban, amit itt kolmádónak neveznek (colmado). (Nem értem a Magyarosrszágon kialakult ásványvíz hisztériát, mert amióta Európán kívül tartózkodom csodának tartom, hogy megnyitom a csapot és iható vizet kapok.) Ez az élelmiszerbolt és a kocsma közti átmenet, ahol általában mindenfélét lehet kapni kis adagokban is. Itt sokan napról napra élnek, tehát lehet venni fél font cukrot, jeget 5 pesóért, és rizst 10-ért pont egy vacsorányit. Így persze hosszú távon sokkal drágább, de ha nincs hova tenni, vagy nem lehet lehűteni, akkor ez az egyetlen megoldás. A kolmádóban esténként merenguét és bachatát hallgatnak és az emberek már délutántól kiülnek sörözni, rumozgatni vagy elfogyasztják egyszerű vacsorájukat.

Mivel a lakásban nincsen folyóvíz, ezért a vizet különböző hordókban, kannákban tároljuk a bejárati ajtó előtt. Ennek külön rendszere van, amit még nem tanultam meg teljesen az utóbbi két évben, így mindig kérdezni kell. Egyik kancsó csak a konyhába való, a másik csak a WC-be, harmadik csak köztes folyamatokra, negyedik mosásra, logikusan, hogy a végén a szaros szennyvizes edény ne kerüljön kapcsolatba a főzéssel. Mikor magamtól próbálok valamit rögtönözni, mindig heves tiltakozást vált ki, pl. azzal a kancsóval nem mehetsz be a fürdőszobába és hasonlók. Az elhasznált vizet a WC leöntésére használjuk. Ez nem mindig jön össze, de általában el lehet mondani, hogy tisztaság van, legfőképp a lehetőségekhez képest. Az emberek a környezetemben pedig mindig tiszta ruhában és ápoltan mutatkoznak. Reggeli nem túl rendszeres tengerparti futásaim alkalmával néha mégis bűnbe esek és a Mejia vagy Hilton csábítóan leöblíthető WC-jében intézem el a dolgom. Ki meri megkérdezni egy gringótól, hogy ott lakik-e.

Az emeleti házikónk előterében van egy tetőtéri terasz, ahová a frissen mosott ruhát akasztjuk és esténként akár tartózkodni is lehet, mert akkor nem süti a perzselően forró nap. Általában Elizabeth szokott mosni 2-3 naponta, mert itt gyorsan fogy a tiszta ruha. Leni a sarkon használt magazinokat és könyveket árusít egy rögtönzött poszton, amiket a piacon szerez be és kis haszonkulccsal adja őket tovább. Ez pont arra elég, hogy legyen mit ennie és járhasson a számítógépes tanfolyamra, amitől azt reméli, hogy esetleg munkát fog kapni a következő évben. Solangel (Napangyal), Elizabeth nővére pénzügyi szakra jár az állami egyetemre (Universidad Autonoma de Santo Domingo) esténként és reggelente, de ahhoz, hogy fedezni tudja a költségeket nappal egy szépségszalonban kell dolgoznia, ahol kb. havi 30.000 forintnak megfelelő összeget keres, amihez egy kis borravaló is társul néha. Édesanyjuk Dona Josefina nyugalmazott tanítónő ennek a dupláját kapja, de az sajnos teljes egészében a korábbi tartozások törlesztésére megy el, ezért virágot és kozmetikai cikkeket árusít az utcán. Elizabeth munkanélküli, mert mióta Peruban voltunk nem engedték vissza a munkahelyére ígéretükkel ellentétben és így édesanyjának segít.

Az áramot a szomszédtól veszi a család megosztva, havonta 500 peso (kb. 3000 Ft) körül fizetnek 3 izzóért és egy televízióért. Néha napokig nincs áram, mikor a szomszéd nem tudja kifizetni a részét. Egy áramtolvaj miatt felgyülemlett 7.000 pesós (kb. 40.000 Ft) tartozás miatt két hónapig gyertyával kellett világítani. Később sikerült bebizonyítani, hogy valaki más lopta az áramot és elengedték a tartozást. Áramszünet amúgy gyakorta van. Itt a tehetősebbek erre fel is vannak készülve és házi erőművekkel pótolják a kiesést. Mikor elmegy az áram felhangzanak a generátorok minden irányból. Eleinte nem értettem, hogy Elizabeth honnan tudja, hogy nincsen áram anélkül, hogy felkapcsolná a villanyt.

A legtöbb dolog iszonyatosan drága. Kevés kivételével minden vagy annyiba kerül, mint  Magyarországon, vagy drágább. 1 perc mobiltelefonhívás 60 forint, vezetékes a fele. 1 palack bor 1500-ról indul, a helyi sör bolti áron 500 forint kb. 1 liter. Ha banánon és plantánon (banánféle zöldség) élnék egész olcsón ki lehetne jönni. Még a hal is elég drága, pedig egy szigeten vagyunk és döbbenetes módon előfordulhat, hogy importált halárú jut a kezünkbe. Mindezek szerintem egy erőteljesen neoliberális politika eredményei, aminek kevesen látják a hasznát. Azok viszont busásan. Azt mondják az áram az egész régióban itt a legdrágább. A szolgáltatás minősége viszont gyötrelmes. Eddigi számításaim szerint olyan napi 3-5.000 forint körül jövünk ki ketten, úgy hogy van hol laknunk és ebben nincs benne az ügyintézés és semmi extra, csak a túlélés költsége.

A főzés megoszlik a családban. Én általában csak a reggelit vállalom be, mert nekem egy konyhában nagyobb térre van szükség, hogy főzni tudjak, meg nem is kísérletezünk itt túl sokat magyar ételekkel az én interpretációmban. Reggelire általában az utcán veszek valami gyümölcsöt, ami éppen van. Sajnos a mangó ideje elmúlt így maradok az ananásznál, amit még elérhető áron kínálnak. Ebédre általában csirke vagy disznóhús adatik rizzsel és salátával, néha plantánpürével, amit itt mangúnak neveznek. A bab is sokszor szerepel az étrendben, de nem olyan mértékben, mint Közép-Amerikában, ahol naponta háromszor fogyasztják és itt nem fekete vagy vörösbabot eszünk, hanem szürkét és sokkal nagyobb szeműt. Gyümölcslevet, vagy valami ivólevet mindig iszik a család, hál Istennek nem dobozosat, mert azt itt nem nagyon vesz senki. Ritkán valami halféle is tányérra kerül. Néha ha nem bírom tovább megveszek valami drágább halat és akkor azt esszük vacsorára.

Jeget naponta többször kell venni, mert nem működik a hűtő. Általában itt mindenki a nagy hőség miatt hihetetlenül hidegen iszik mindent. Egy majdnem jégkásává fagyott gyümölcslébe a kolmádóban még beletólnak egy öklömnyi jégtömböt szervírozáskor, amiről csak kitartó tiltakozással tudom őket lebeszélni. Ilyenkor valószínűleg teljesen hülyének néznek és ingatják a fejüket, hogy akkor meleg lesz az ital. Ha felmelegszik valami már egy kicsit is, akkor ihatatlannak tartják, ami még nálunk bőven szobahőmérséklet alatti hőfokot jelent. Ez az, amit az én torkom még pont elvisel.

folyt. köv.